Susanna Lakner

Susanna Lakner1960-ban született Budapesten. 1988-ban tipográfusként végzett a Magyar Iparművészeti Főiskolán, 1989 óta Stuttgartban él. Mailartista, pecsétmetsző, kollázsol és művészkönyveket, dobozobjekteket készít, a „22" című nemzetközi assembling magazin alapító szerkesztője. A Spanyolnátha 2006-os Nemzetközi Mailart Biennáléjának nívódíjasa.

A mail artról


1995-ben egy rokonok által itt hagyott Pesti Műsorban felfedeztem egy hirdetést, ami az első hajdúszoboszlói Nemzetközi Post Mail Art Biennáléra keresett résztvevőket. Hogy mi is a mail art, akkor még pontosan nem tudtam, de a szövegből kirajzolódó dologról nagyon úgy tűnt, hogy nekem való lehet az ügy.

Két képeslapot küldtem rá, és úgy adódott, hogy meg is tudtam nézni a kiállítást, ami parttalan lelkesedést váltott ki belőlem. A kiállítás kurátorával, Joseph Kadarral kapcsolatba lépve a következő Bartók-kiállításra már tudatosan készülhettem.

Röviddel ezután, 96-ban a német televízió egyik kulturális műsorában láttam egy riportot Claudia Pütz Pips nevű assembling dobozáról. Elállt a lélegzetem, mikor kinyitották a kartonokat és bemutatták a sok kis izgalmas, mail art művészek által készített tárgyat, vicces képeket, érdekes bélyegeket, képeslapokat. Megrendeltem a Cyberspacebox című aktuális számot, ami aztán hihetetlen dimenziókat nyitott meg számomra. Azt a 80 márkát, amit a dobozért fizetni kellett, életem egyik legjobb művészeti inveszticiójának tartom ma is.

A Biennálé és a Pips doboz résztvevőlistájáról kiválasztottam három nevet: a belga Luc Fierens, Eiichi Matsuhashi Japánból és Máté Gyula voltak első levelező partnereim, akiknek segítségével villámgyorsan beleúsztam a hálózatba.

Az első pillanattól fogva lenyűgözött és tart fogva azóta is a sokszínűség, a fantázia megállíthatatlan hömpölygése, ami hetente elönti a postaládámat. Az inspiráció kimeríthetetlen forrása számomra a mail art. Vannak projektek, amikre hetekig készülök aprólékosan előállított dolgokkal, van, aminek azon nyomban nekiülök és elkészítem, egy pár mindenesetre állandóan kevereg az agyamban.

A mail art folyamatosan jelen van az életemben. Olyan ez, mint egy zongoraművésznek a napi gyakorlás, sportolónak az edzés; nem múlik el nap, hogy nem foglalkozzak valamilyen mail art témával.
A változatos projektek lehetővé teszik, hogy olyan dolgokon, összefüggéseken gondolkodjak el, amivel esetleg nem biztos, hogy más úton módon érintkezésbe kerülnék. A folyamatos nyersanyaggyűjtés következtében jelentős mértékben változott a kollázsoláshoz való viszonyom, megtanultam pecsétet metszeni, bélyegeket készíteni, folyamatosan fejlődöm mások munkáinak hatására.

Számtalan mail art kiállítás, akció és kollektív művészkönyvekben való részvétel után 2000-ben úgy döntöttem, hogy saját assembling kiadványt indítok 22 néven. Már az első számban nagyszerű kollegák részvételére számíthattam; többek között az angol Patricia Collins, az egykori Dokumenta-résztvevő, Jürgen O.Olbrich, a nagy ausztrálok; Pete Spence és David Dellafiora valamint az elragadó olasz művészházaspár, Renata és Giovanni Strada fémjelezték a debütáló számot. A francia Pascal Lenoirt is sikerült megnyerni az ügynek, akinek ManiArt magazinja abszolút példaadó volt saját magazinom megalapításában.

A magazinnal indult be igazán Planet Susannia - ahogyan egyszemélyes mail art műhelyemet időközben elneveztem - valódi pörgése.

A füzetnek hamar híre ment, a kollegák eleinte flyereket adtak tovább, majd az interneten terjesztettük a részvételre felhívó kiírást, melyre azóta is folyamatosan özönlenek a munkák a világ minden tájáról.

A mail art kezdete hivatalosan a hatvanas évekre datálható és Ray Johnson New York-i művész nevéhez fűzödik, akinek Add & Return-küldeményeit a címzettnek valamilyen művészeti beavatkozással ki kellett egészítenie és visszaküldeni a feladónak. A hálózat percek alatt kiterjedt a világra és művészek generációit lelkesítette akcióival. A nagy pionírok közül sokan még ma is aktívan vesznek részt a permanensen továbblélegző hálózatban és mi, a második generáció hálásan vesszük, ha betekintést engednek gigantikus mail art gyűjteményeikbe.
A spanyolviaszt persze csak egyszer lehet felfedezni, ezért érthető, ha az ember olykor találkozik nagy öregekkel, akik számára az újabb generációk már csak remake-jei az eredeti „mozgalomnak", mégis vannak, akiknek lelkesedésük nem lankad és változatlan tűzzel fedeznek fel és támogatnak a spanyolviasz újabb összetételén dolgozó ifjú tettestársakat.

Nekem, azt hiszem, még sokáig marad permanens öröm- és inspirációforrásom a mail art. Nagy élvezet kis füzeteket összehordani és spirálozni, majd látni, amint növekszik a kupac. Mint ahogy az is, mikor egy lapot századszor kell ugyanúgy megcsinálni, ragasztani, pecsételni rá, mert amikor David Dellafiora azévi Field Study Reportja megérkezik, az ember egy összehangolt, remekül müködő nemzetközi hangyacsapat szorgos dolgozójának érzi magát.

Nincs még egy művészeti mozgalom, nincs olyan kommerciális galerista, aki jobban tudna munkára késztetni, mint a mail art. És semmi sem tud nagyobb nyomás alá helyezni, mint egy érdekes téma szűk határidővel röviddel egy nyaralás, vagy hosszabb utazás előtt.

Kezdetben a résztvétel számított. Ott lenni minden kilométerkőnél. Egy ideje azonban csak olyan dolgokon veszek részt, amikre nem tudok mindjárt kitalálni valamit, amin gondolkozni, hosszan munkálkodni kell.

A magazinomban is azoknak a munkáknak örülök a legjobban, amiből sugárzik a szellem és a befektetett munka. Nem véletlen, hogy a legelégedettebb mindig a tematikus különszámokkal vagyok, amiket válogatott csapattal csinálunk.

Azt gondolom, hogy aki energiát fektet egy munkába, az joggal várhatja el, hogy a közös eredmény legalább olyan nívójú legyen, mint a saját munkája. Akikkel ez sikerül megértetni, azokkal olyan energiacserébe keveredünk, ami tovább visz és azt hiszem ez a lényege a szabad akaratból, szenvedéllyel űzött művészi tevékenységnek.

Amíg ezt az állapotot sikerül fenntartani, én mindenképpen mailartista maradok.

 

2008. július 21., Stuttgart