Kováts Borbála

Kováts BorbálaBudapesten született 1969-ben. 1984-88 között Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát végzett, 1992-94 között  Accademia Albertina delle Belle Arti (Szépművészeti Akadémia) hallgatója Olaszországban, Torinóban festő szakon, grafikai kurzust végzett. Részt vesz hazai és külföldi tárlatokon, valamint rendszeresen szervez önálló kiállításokat. Szabadúszó alkalmazott grafikusként is dolgozik. 1996 óta tanít is, 1998 óta a Budai Rajziskola tanára. Honlapja: www.borbala.kovats.name

KÉP - KAPCSOLATOK - ALTERNATIVITÁS


Kiállításmegnyitó a Gallery Panglossban (baloldalt Bruno Pollacci), 1999, PisaA pisai Művészeti Akadémia bejárataA H2O című Mail Art kiállítás katalógusa, 1999, NorvégiaKováts Borbála: Cím nélkül, 1998, vegyes t.Kováts Borbála: Cím nélkül, 1999, vegyes t.Kováts Borbála: Nyomtatott könyv (14 oldalas leporelló) 2000, vegyes t., 12,5×16×2 cmKováts Borbála: Nyomtatott könyv (14 oldalas leporelló) 2000, vegyes t., 12,5×16×2 cmKováts Borbála: Nyomtatott könyv (14 oldalas leporelló) 2000, vegyes t., 12,5×16×2 cmKováts Borbála: Nyomtatott könyv (14 oldalas leporelló) 2000, vegyes t., 12,5×16×2 cmKépeslap: nő fotelban 2007, tintasugaras nyomat, 116×162 cmKováts Borbála: Találkozások 1., 2007, 45×36 cm, tintasugaras nyomatKováts Borbála: Találkozások 3., 2007, 45×36 cm, tintasugaras nyomat

A Mail Art sohasem volt a fő tevékenységem, mégis sokféle munka, emlék és gondolat, meg persze kapcsolat fűz hozzá. A különböző szálak időnként találkoznak, máskor semmi közük nincs egymáshoz. Valami rendszert azért mégis próbálok teremteni.


• Az alternativitás

A '80-es évek elejétől édesapám, Kováts Albert részt vett az Artpool néhány akciójában, köztük Mail Art projektekben (http://www.artpool.hu/Artpoolhu.html). Akkoriban egyébként kollázsokat csinált, és küldeményeihez is főként ezt a technikát használta. De persze pecséteket, bélyegeket is gyártott, és én ezt a munkát nagy érdeklődéssel figyeltem. Időnként régi és új képeslapokat alakított át sajátos módon. A Mail Art akciók ihlették későbbi Budapest-sorozatát, melyet fővárosi látképekből csinált, de postára nem adott. (Ebből az anyagból látható három a Budapest idomai című projektben, mely ez év tavaszán, a Spanyolnátha és az Árnyékkötők együttműködése nyomán jött létre.
http://www.spanyolnatha.hu/uj-lapszam/bpidomai/kovats-albert/125/)
Ilyenformán gyerekként találkoztam először a műfajjal. Galántai György időnként kiállítást is rendezett, és kiadványaiban megjelentette az összeállt anyagot (ami a postai ellenőrzés igyekezete nyomán nyilván nem volt mindig teljes). Így volt módom mások munkáit is látni. Az nem volt előttem titok, hogy a dolog nem legális, ha ennek oka kicsit homályos is volt a számomra. És persze nem értettem mindent, amit láttam, de apám megmagyarázta, amit lehetett. Világosan emlékszem, hogy a postai formában megjelenő szellemességek, képi, nyelvi ötletek olyanok voltak a számomra, mint azok a viccek, amelyeket az iskolában a tanárok jelenlétében nem engedhet meg magának az ember, mert vagy megszidják, vagy hülyének nézik. Csodálkoztam, hogy felnőttek is csinálnak ilyesmit, és nahát, időnként milyen jó ötleteik vannak. Akkor még nem ismertem azt a kifejezést, hogy alternatív művészet.
Azt hiszem, 1995-ben találkoztam az Árnyékkötőkkel. A magam mailartozása itt kezdődik, mert tőlük kaptam az első felhívásokat.
Itt azonban egy átmeneti kitérőt kell tennem. Művészeti tanulmányok után, a '80-as évek végén kezdtem kísérletezni a fénymásológéppel. 1992 és 94 között Torinóban éltem, és igazából ott nyílt először lehetőségem arra, hogy ezt a technikát igazán kiismerjem és saját céljaimra használhassam fel. Azután itthon is megkerestem a technikai lehetőséget a fénymásolós munkához, annak ellenére, hogy már számítógépen is dolgoztam. Ténykedésemmel eleinte nagyon egyedül éreztem magam. Ha szakmai körökben volt is, aki érdekesnek találta kísérleteim eredményét, nem találtam senkit, akit az enyémekhez hasonló képi-technikai problémák foglalkoztattak volna. A fiatal művészek közül sokan a divatosnak vélt tendenciákhoz kezdtek igazodni az új világban. A szakma nagy része magát a technikát is komolytalannak, értéktelennek tartotta, a fénymásolóval készült munkákat minden zsűrizős kiállításról kidobták.
Amikor az Árnyékkötőket megismertem, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Egy olyan társaságot ismertem meg, melynek tagjai fénymásolóval dolgoztak. „Műfaj"-ról beszéltek, melynek elméletét nyitott szellemű lapjukban is tárgyalták. Megtudtam, hogy sok más országban vannak még hozzám, hozzánk hasonló fénymásolós megszállottak. Az Árnyékkötők munkáját a magas színvonal, a szerkesztőséget és a köré gyűlt csoportot a befogadó, döntően barátságos és intelligens légkör jellemezte. A cél az újszerű, kísérletező, ugyanakkor színvonalas művészet létrehozása és terjesztése volt, nem pedig az elfogadotthoz, vagy bármilyen elváráshoz való igazodás. Egyfajta alternatív közegre bukkantam ekkor, a rendszerváltás után.
Számomra a Mail Art szelleme sem választható el ettől a bizonyos alternatív szemlélettől. Itt sincsenek divatos szempontok, más mesterséges korlátok: az egyéniség, a szellemi, esztétikai tartalom önmagában, a maga értékén nyilvánulhat meg. A kor, a kontextus az, ami még befolyásolhatja értékét, értelmezését. Nincs más tét, csak a hiteles és színvonalas megnyilvánulás. Lehetsz őszinte, sőt úgy jó, ha az vagy, de cserébe munkád kvalitása is kristálytisztán látszik.
A '90-es évek óta sok minden megváltozott. Az elektrografika — mely ma már az elektrográfia nevet viseli — elnyerte létjogosultságát, sőt, egyenjogúságát a hazai művészeti közéletben. Ennek csak az egyik oka az, hogy a fénymásolós művészet virágzása után a 2000-es évekre a kívülálló szemlélő számára talán jobban értékelhető számítógép vette át a főszerepet az elektronikus műfaj területén. Az idáig tartó összetett folyamat sok részlete már túl messzire vezetne. Tény azonban, hogy az országos és más zsűris kiállításokon befogadták az elektrográfiát. Sok olyan művész kaphat ma már nagyobb teret, akinek szereplése itthon korábban gyakran korlátokba ütközött. A világ más tájain pedig régóta nem találkozik előítéletekkel az elektronikus eszközök használata. A technikai megközelítés és a hozzá kapcsolódó látásmód szempontjából tehát a Mail Art ma már nem képvisel alternativitást.
Megmaradt azonban a vizuális alapokon álló, személyes kapcsolatteremtés lehetősége, ami az internet megjelenésével további jelentőséget kapott. A világháló korában felértékelődik az anyag szerepe, az alkotó keze nyoma. Hangsúlyosabbá válik az alkotás egyedisége, a küldés gesztusa, a feladó és a címzett személye, kapcsolatuk jellege.


• A kapcsolatok

A Mail Art segítségével kapcsolatokra is lel az ember. Ezek később sokféle módon alakulhatnak, de már kezdetben tudhatunk néhány dolgot a többi, egyébként esetleg ismeretlen résztvevőről. Mert aki mailartozik, az nyitottan fordul a világ, a többi ember felé, a sznobéria nagy valószínűséggel távol áll tőle. És fontos neki, hogy egyéni, vizuális álláspontját időnként vagy rendszeresen kifejtse. És van neki olyan.
Először csak az Árnyékkötőkhöz érkezett felhívásokra dolgoztam. Azután egyre több személyes meghívást kaptam. Annyira izgalmas volt egészen ismeretlen emberektől meghívást, klassz lapokat kapni. És idővel szert tettem néhány nagyszerű személyes ismeretségre.
A műfajnak köszönhetem a pisai Bruno Pollaccihoz fűződő barátságomat. Bruno illusztratív, néha karikaturisztikus munkákkal szerepelt sok '90-es évekbeli Mail Art akción. Az Árnyékkötőkkel és az Artpoollal is kapcsolatban állt. Maga is több projektet szervezett a műfajban, később kisméretű grafikákból és festményekből csinált rendszeresen jelentkező nemzetközi kiállítást. Tárlatait két helyen: az általa vezetett pisai Művészeti Akadémián és a Gallery Pangloss helyiségeiben, egy könyvesboltban rendezte. A '90-es évek második felétől egy sor projektjében vettem részt és 1999-ben fénymásolóval és számítógéppel készült munkáimból önálló kiállításom nyílt a Gallery Panglossban. Ekkor láthattam is, amit különben a levelezés alapján már érezni lehetett: Bruno saját erejéből, egyszemélyes intézményként hozta létre programjait, és működtette az ezek mögött álló akadémiát. Érdekes és jó volt látni közelről egy nem magyar és még csak nem is kelet-európai megszállottat. Sajnos Bruno évekkel ezelőtt befejezte az ilyenfajta szervezőmunkát, és lényegében a képzőművészeti tevékenységét is. Ma már másik szerelmének, a jazz-nek szenteli idejét.
Azt hiszem, 1998-ban vettem részt először olyan akcióban, amelyet Vass Tibor szervezett. Gondolom —  bár ezt sohasem beszéltük meg — az Árnyékkötőkön keresztül talált rám, amikor felhívást küldött, hogy vegyek részt a Marcelland című küldeményművészeti kiállításon. Személyesen összesen kétszer találkoztunk életünkben. De sok izgalmas akciójában vettem részt az évek során, és ma is szívesen dolgozom felhívásai, felkérései hatására.
2000-ben felkérést kaptam Susanna Laknertől, Stuttgartból, hogy csináljak egy lapot assemling magazinja számára (http://www.susannia.de/). Akkoriban még azt sem tudtam, hogy magyar. Pedig ez a levél volt a kezdete egy számomra igen fontos barátságnak Lakner Zsuzsával. Több projektjében is résztvettem azóta, és ezek hatására más assemling kiadványokban is szerepeltem.
Nagy szomorúságomra a legendás Máté Gyulát személyesen már nem ismerhettem meg. Élete utolsó Mail Art projektjére, a 2000-es Foltos Tehénre kaptam tőle az első és egyetlen meghívást. A kiállítást halála után lánya rendezte meg.


• A kép

Mint már írtam, a Mail Art sohasem volt számomra elsődleges. Én mindig képet: praktikus szempontokat nélkülöző, autonóm világot akartam létrehozni. Postára szánt munkáim is mindig képek: ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá, mintha keretben lenne és a falon lógna. A kalandot az jelenti, miképpen lehet az autonóm, nonfiguratív közeget az adott inspiráló témához alkalmazni. Kezdettől fogva úgy fogom fel a felhívásokat, hogy személyes állásfoglalást kérnek tőlem egy adott témában. A választ pedig egy pillanatnyi hangulatban, az adott körülmények között fogalmazza meg az ember, így a vélemény egyfajta helyzetjelentés is lesz. Az én küldeményeim többnyire pillanatképet is nyújtanak arról, amivel éppen foglalkozom.
Engem tehát a kép érdekel elsősorban: kísérleteim során az elsődleges hangsúly a vizuális értékeken, a képi minőségen van. Alapvetően nem vagyok konceptes alkat, időnként mégis alkalmazok konceptuális elemeket a képeimen is. Ez a vonal pedig azt hiszem, éppen a Mail Artnak köszönhető.
A nonfiguratív struktúrák, felületek kialakítása a kezdetektől meghatározó törekvésem.
A régi analóg fénymásológépen dolgozva a tárgyak egy-egy oldala és az innen-onnan összegyűjtött papírok, képek új formát, felszínt kaptak, és így váltak képeim alkotóelemeivé. Ezen az átváltozáson túl érdekes volt az is, hogy az egymástól egészen különböző jellegű alapanyagok egy csapásra azonos közegbe kerültek, vizuális és technikai értelemben egyneművé váltak a fénymásolás során. Ezt a matériát, ami létrejött „odaát" idővel kapcsolatba hoztam megint az anyaggal. Színes papírra, vagy ragasztott, gyűrött felületre is másoltam. Kollázsokat is készítettem a fénymásolt alapanyagokból. Egy idő után egy primitív tintasugaras nyomtatót is használni kezdtem a copyval kombinálva. Akkori küldeményeim is ilyen technikák használatával készültek, ahogyan néhány művészkönyvem is. A fénymásolás a bélyegkészítésre is nagyon alkalmas volt.
Jó ideje áttértem már a számítógép használatára, törekvéseim azonban sok mindenben hasonlítanak a korábbiakhoz. A felhasználható nyersanyag mennyisége ma már korlátlan, az eszköz, amellyel felületeimet, struktúráimat kialakítom, igen sokoldalú. Így az eredmény komplexebb, a tanulságok is szerteágazóbbak. Továbbra is fontos a számomra, hogy a sokféle képi-grafikus minőség felhasználásával integratív képi egységet teremtsek. Foglalkoztat ugyanakkor a valóságos, az illúzionisztikus és a virtuális kapcsolata is. Itt kap szerepet munkámban a koncept. Mindez küldeményeimen is megjelenik. De manapság sokkal kevesebb Mail Art projektben veszek részt, mint a '90-es években, csak az igazán inspiráló felhívásoknak tudok már eleget tenni. Elsősorban nagyméretű printeket készítek évek óta.

Kováts Borbála, 2008