Rőczei György

Rőczei GyörgyKépzőművész, tanár, 1956-ban született Budapesten.

Az ember levelező lény


A küldeményművészettel való első kapcsolatom tizenegy éves koromban kezdődött. Akkoriban ugyanis rámtört a szerelem és Kiss Erzsi nevű korombéli bálványnak ragyogó szerelmes leveleket gyártottam. Minden levélkét színes rajzokkal, ragasztott képecskékkel díszítettem, és ez nagyjából kitöltötte egész iskolai napomat, mert a tanítás végére be kellett fejeznem a „művet", melyet aztán a hölgy táskájába csempésztem. A válasz többnyire hasonló volt, és a többéves kapcsolatnak csak az iskolából való eltanácsolásom vetett végett. Mindenesetre az üzenetek személyessé tétele a rajzok által komoly magasságokba emelkedett: egyre kevesebb szöveg és egyre több kép került a papírokra, melyek valódi képregénnyé álltak össze év végére. Két évvel később, amikor kapcsolatunk tragikus véget ért, már teljesen öncélú levelek készültek — ha jól emlékszem. A levelek már csak egy elvont tartalom hordozói voltak, és a jobb darabok már nem csak az osztályban jártak közkézen, de az iskola nyilvánossága elé is kerültek. Így tehát a személyes közlésre szánt levél „közlevél" lett, elszakadt egymástól a címzett s a mű, és önálló életet kezdett élni. Különben ez másokkal is megesett s megesik azóta is, nem nagy szám, de ha a küldeményművészet gyökereit keresem, nem kell hozzá izmus sem esztéták tömege, csupán egy ember, aki alkot, egy másik pedig, akihez szól. Egyszerű dolog ez, kérem...
A világ persze nem volt ennyire egyszerű a '70-es évek végén, a '80-asnak pedig az elején. Abban a boldogult „puha diktatúrában" azért megmondták nékünk, hogy mi is az a művészet, s nem azt küldözgettünk ám, amit csak akartunk. Meg hát nem arrafelé, amerrefelé mi gondoltuk. A levelek gyakran felbontva érkeztek, vagy nem érkeztek. A nagy számok törvénye szerint azért működött a küldeményművészet, és Galántai Gyuri (ARTPOOL) jóvoltából komoly bel- s külföldi címlistákhoz lehetett jutni, ahová lehetett küldeni anyagokat, és válasz is jövellt. Egyre ragyogóbb eszközökhöz is hozzá lehetett férni, többen szitáztak, mások fénymásoltak, ragyogó kis stencilgépek működtek — és a honi szamizdattal párhuzamosan virágzott a mail art. Költők, grafikusok s mindenféle művészek világhálója alakult ki, külföldön kiállításokkal, katalógusokkal, itthon pedig — undergrundiában — félig tűrt, félig tiltott állapotában kibontakozott egyfajta szubjektív ellen-művészet, egy olyan mozgalomszerűség, mely a legkülönbözőbb alapállású alkotók valóban szabad eszme-cserélésének terepe lett... az alkotva alakulás és önfelépítés exhibicionista perspektívája.
A hetvenes évek végén kezdtem képeslapokat csinálni szitával, aztán nekifogtam a képregény-rajzolás nemes mesterségének, és az elkészült lapokból küldözgettem fénymásolt és kifestett oldalakat, és ebből lettek azért később komolyabb munkák is.
Két, a mail artból kinövő dolog izgatott s érdekel azóta is. Az egyik a művész-könyv, az egyedileg összeállított könyv-mű, melyekből az elsők szigorúan mail artos munkák. Megtartva az A/6-os képeslap méretet, húsz-ötven oldalas könyveket fénymásoltam, színeztem. Ezekből aztán készült öt-tíz, később ötven példány is, és ha a kezembe kerül valamelyik darab, meglep, hogy a kezdetleges technika ellenére is milyen jól bírják az időt. Ha azt is elgondolom, hogy a feladott munkákból hány jutott el a címzettekhez — a magyar posta akkori lelkes gyűjtőszenvedélyét ismerve — ezek mára tényleg ritka darabok. (Az itt közölt képek Szentirmai Bandi berlini barátom gyűjteményéből, az ő szíves engedélyével készültek.)

Aztán magam merítgettem a papírt, s elvoltam így egy darabig, míg Dieter Wagner barátommal levelezgetve kialakult az „összefűzött levél" forma.
A képeslapokhoz kezdtem pecséteket is tervezni, ezeket először tintaceruzával rajzoltam, aztán megismerkedtem egy pecsétkészítővel - valamilyen szövetkezeti buli volt - aki hajlandó volt, kockáztatva állását, hogy pecséteket készítsen nekem. No, ezek már tényleg profi pecsétek voltak, és nem a csehszlovák betűkészletből összerakottak, és a pecsételés — hála Menzel mester állomásfőnökének! — nálam is bejött. Ettől kezdve nem csak a leveleket, képeket pecsételgettem, hanem nyomtam én pecsétet mindenfelé.
Volt olyan képeslap, amit ismétlődő pecsétekkel csináltam, meg olyan is, ahol a pecsétből kiindulva lett a kép, meg mindenféle jó. Mindenesetre polgár- s állampukasztó volt ez még a '80-as évek vége felé is, s érdekes módon, bármennyire magánjellegű volt a mail art, azért tudtak a pecsétjeimről. (Volt olyan kultúrház-igazgató, aki a kiállítás előtt megkérdezte: „A képek ugye nem lesznek lepecsételve?" Azóta sem értem, honnan volt ennyire tájékozott „szerény művészetemben" az esztétikai minőség szempontjából amúgy igénytelen hivatalnok...)
A '90-es évek már egy másik világ...


Az internet megváltoztatta a küldeményművészet fogalmát s gyakorlatát. A mail art, a klasszikus formájában, bevonult a galériákba. Kiállító és kiállítható művészetté „nemesedett". Ezzel meg is változott. Elveszítette azt a személyes jellegét, mely alkotókat kötött össze. Mára a mail art alkotók gyűjőkké váltak, valóságos archívumok jöttek létre, míg a művészi kommunikáció e-mailben virtuálissá vált. Digitális alkotások jönnek-mennek, cd-re vagy dvd-re kerülnek, s a digitalizálás felváltotta az anyagot. Kár érte... A posta lassú és drága lett, de ez a mail art számára megkerülhetetlen közeg még működik. És ameddig a posta működik, lesz küldeményművészet is. Mert az ember már csak ilyen... levelező lény.

2008.