Zsubori Ervin

Zsubori Ervin1961. október 22-én született Kiskőrösön, Szigetszentmiklóson él; nős, két gyermeke van. Alkotói területei: elektrografika, fotó, mese, vers, könyv, web, cd-rom. Az Árnyékkötők alkotócsoport alapító tagja, az Árnyékkötők co-media folyóirat alapító szerkesztője, számos kiállítás résztvevője. Feleségével, Horváth Irával 1993-ban hozta létre az Arnolfini Archívum családi alkotócsoportot, amely különböző élet- és képzőművészeti ágakban kíván kreatív módon megmutatkozni önmaga, valamint szűkebb és tágabb környezete előtt.

Bevezetés az E-mail art csudálatos világába


Mail-e?
Odáig biztosnak tűnik a dolog, hogy E-mail artról nem beszélhetnénk a Mail art nélkül. (Vagy inkább Mail-art, kötőjellel? Akad rá bőven példa így is, úgy is; talán maradjon most külön. No, és E-mail vagy Email? Netán Ímél? Akad rá... Talán most legyen kötőjellel.) Szóval, a lényeg nyilvánvalóan a kommunikáció, pontosabban a kommunikációs eszköz (hordozó? alany? tárgy?) művészeti célú felhasználása. És hát, ugye, kezdetben volt a postai küldemény, a Mail, s szépen elküldték benne/rajta/általa/révén a művet, vagy bármit, amely attól (is) lett mű, hogy elküldték. Közbevetőleg: alighanem Mail artnak csak azt szabadna nevezni, amelynél maga a postai út hozzátesz valamit a műhöz, netán megalkotja, vagy legalább beteljesíti azt; e nélkül igazából csak postázást mondhatnánk... De ennek azért már biztos könyvtárnyi (logisztikai központnyi) az irodalma, s megvannak az avatott spanyolnáthás szakértői, úgyhogy ezt nem is részletezem tovább. Az viszont felmerülhet, hogy a kommunikációs eszközök sorában a Mail után megjelent például a távbeszélő is, ám mintha Telefon artról nem nagyon lehetne hallani. Bár, ha jobban belegondolunk, a Fax art bízvást nevezhető annak (lásd mondjuk az Árnyékkötők munkásságának idevágó fejezeteit, hogy messzebbre ne menjünk). Hasonló logikával amúgy firtathatnánk az Sms art, vagy épp a Chat art körül tapasztalható mély hallgatás okait is, ám ezeket most ne firtassuk.

Mail art vs. E-mail art
A Mail artból kiindulva: az E-mail art olyan alkotás, amely elektronikus levélküldemény elküldése révén jön létre, vagy legalábbis — megengedőleg — így továbbítódik. Ez lenne tehát a közös pont, a mag, a szubsztancia. Ahhoz azonban, hogy közelebb jussunk, először talán távolodni kellene — a Mail arttól. Ezt leginkább a különbségek számbavételével tudjuk megtenni. A két fő különbség ugyebár a hogyan és a mit. A hogyanról fentebb már szóltam (postai, illetve elektronikus út), a mit viszont talán érdemel némi árnyalást. Nos, a Mail artnál viszonylag egyszerű a helyzet: (szinte) bármit. A szimplán borítékba helyezett képtől a cukorspárgával átkötött samott téglán át egészen az alkotóig, azaz az ártisztig (lásd például Eperjes Károly alias Sajek—  ejtsd: Sájek — Oszkár illuzionista koffer általi postai önfeladása Feleki Kamill bácsi alias Binder Lipót címére az Uramisten című Gárdos Péter-filmben; ha jól emlékszem). Ehhez képest az E-mail art dimenziói némiképp korlátozottabbnak (jelesül: egy dimenzióval szűkösebbnek) tűnnek, ám ettől még korántsem egysíkúak.

Intermezzo: küldetéstudat
Ha valakit megkérünk, hogy ugyan küldje már el az E-mail artunkat, akkor beszélhetünk küldetésről; ha mindezt tudatosan tesszük, az a küldetéstudat. De ez csak mellékszál.

Küldési esetek
E-mailben küldeni valamit alapvetően kétféle módon lehet: 1. a tartalom maga a levél (az írás), vagy a levélbe illesztett nem-írás (kép); 2. a küldemény a levél csatolmánya, ahol a levél akár nulla karakterből is állhat. (Egyébiránt ez utóbbi esetben inkább a csomag lenne a korrektebb postatechnikai párhuzam, hiszen egy olyan levél, amely(b)en a címzésen kívül egyetlen betű sincs, lényegében értelmezhetetlen, önellentmondás; pontosabban az már maga a Mail art egyik klasszikus/szélsőséges esete, de ebbe most ne menjünk bele ennél részletesebben.)

Kompatibilitás-dilemma
A fenti elhatárolás akár fontoskodásnak is tűnhet, s az is, ám mégis lehet létjogosultsága, mert közvetlenül elvezet az E-mail art egyik fontos specifikumához, a kompatibilitás-dilemmához. Ahhoz tudniillik, hogy sohasem tudhatjuk biztosan, a címzett ugyanazt látja-e a küldeményünkből, mint amit mi. Csak néhány lehetséges ok: a levélszűrő be sem engedi a cuccot, vagy az egyenest a kukába vándorol; eltér a küldő és a fogadó levelezőrendszere; különböznek a képernyő-paraméterek (színbeállítás, felbontás, képarány, kontraszt); a választott betűtípusunkat mással helyettesíti be a fogadó gépe; a csatolmányt megjeleníti/nem jeleníti meg a levelezőprogram; mások a margóviszonyok; és így tovább. Nos, a fenti problémahalmaz a csatolmány típusú küldeményt valamelyest kevésbé veszélyezteti, a levélbe szúrt verziót viszont annál inkább. Egy személyes példa: a legutóbbi Légyott-felhívásra elküldtem formázott szövegként az anyagomat a szerkesztőnek—   megmondom úgy, ahogy van: Tibinek hívják — , aki visszaírt, hogy kissé szimpla. Ekkor többkörös levélváltás következett, amelyben megpróbáltuk tisztázni, ugyanazt látjuk-e. Persze nem ugyanazt láttuk (ő nem látta a formázást). Végül a képernyőfénykép (Print Screen) bevetése maradt, s az már valamelyest eligazította a címzettet. (Mellékszál: nevezett szerkesztő ez után is úgy vélte, a pályamű kissé szimpla; de ekkor már én is, így küldtem inkább egy másikat.) Kérdés, bánkódjunk-e eme leselkedő veszély miatt. 1. Persze, bánkódjunk, hiszen az alkotó szereti, ha a befogadó legalább látja a művet; hogy mit lát bele, az már más (hon)lapra tartozik. 2. Ne bánkódjunk, mert ez a véletlenfaktor akár tovább is építheti az alkotást, sőt — ha van visszacsatolás a „roncsolásról" — kifejezetten megtermékenyítő, inspiráló hatású is lehet. Ez utóbbira egy példa a Mail art világából, ahol ez a faktor a kívánatos alapfelszerelés része: egyik barátunk egy nemzetközi Mail art felhívásra beküldött, s a szervezők által egy blogban publikált munkájára hívta fel a figyelmet, ahol azonban szerzőként egy ismeretlen név szerepelt. Miután rákérdeztem, kiderült, hogy a kézírásos feladóból a Lászlót Caulinak olvasták. Ez annyira megtetszett neki, hogy legközelebbi küldeményéhez már ezt használta művésznévként, s e váratlan metamorfózis alighanem komoly lökést adott Mail artos aktivitásának.

Formátumarzenál
Fentebb azt találtuk mondani, hogy az E-mail artnak egy dimenzióval kevesebbel kell beérnie, mint a Mail artnak; ez tulajdonképpen igaz, ám mindenképpen árnyalásra szorul. A teljesség igénye nélkül - vagy igényével, de nyilván kudarcot vallva - próbáljuk meg végiggondolni a lehetőségeket (a lehetetlenségekről sem feledkezve meg), mi mindent küldhetünk E-mail art alkotásként.
0. Tiszta lap. Kitöltjük a Címzett mezőt, s ha nagyon lelkiismeretesek vagyunk, még beírunk valamit a Tárgy rovatba (például az adott projekt/kiírás elnevezését), s megnyomjuk a Küldés gombot. Az üres levél elmegy, odaér - ezzel már minimum regisztrált résztvevők vagyunk -, a gesztus esetleg elgondolkodtat valakit, kiemel minket a szürke szabálytisztelők tömegéből, kommunikációt provokál („Elnézést, de úgy tűnik, lemaradt a levélről a csatolás..."), visszhangot vált ki. Néha érdemes kipróbálni.
1. Olvasható szöveg, formázás nélkül. Klasszikus eset. Címzett, Tárgy, majd a Levél-felületen írás. Szavak, írásjelek, mondatok, bekezdések. Bevezetés, Tárgyalás, Befejezés. Alany, állítmány, határozó —  hogy mást ne mondjunk. Rímekkel, vagy a nélkül. Elolvassák, feltöltik, kinyomtatják, beteszik.
2. Olvasható szöveg, formázással. Lásd mint fent, de választunk hozzá betűtípust, betűméretet; kurziválunk, félkövérítünk, aláhúzunk; középre zárunk, sorkizárunk; tagolunk, törünk, összehúzunk. Elolvassák, megértik satöbbi.
3. Olvashatatlan szöveg. Itt is vannak betűk, szavak, akár mondatok, csak épp nem abban a sorrendben/elrendezésben, ahogyan azt a Használati útmutatókon vagy a megyei napilapok Társkereső rovatában megszokhattuk. Képvers, betűkép, szóhalom, krikszkraksz; formázással vagy a nélkül. Megnyitják, megcsodálják, nem értik, de ez nem zavarja őket — ez egy demokratikus műfaj.
4. Levélbe illesztett kép. Szöveg közé, netán szöveg nélküli felületre beszúrt fotó, grafika, vagy bármi, amely bizonyos paraméterek szerint elrendeződik a placcon — például az alapbeállítás szerint, vagy éppenséggel nagyon is rafinált módon pozícionálva. Meglátják, örülnek, feltöltik, örülünk.
5. Csatolt kép. Bármilyen grafika/kép/pikcsőr, szöveges kísérettel vagy annak fájó hiányában; szkennelve, vagy digitálisan processzus végeredményeként. Megnyílik, odaillik, bekerül, ott van.
6. Csatolt animált kép. Látszólag egy kép, de azután egyszer csak új arcát mutatja. Aztán még újabbat. S máris itt egy plusz dimenzió.
7. Mozgókép. Hagyományos film (digitalizálva, vagy eleve digitálisan rögzítve), esetleg animáció. Lefut, újraindul, s ha kell, zenél is. Ezt például a Mail art már direktben nem tudja (küldhetünk persze videokazettát is levélben, de az már döccen.)
8. Link. Eldöntendő kérdés, E-mail artnak nevezhető-e az a megoldás, amikor nem valamit küldünk, hanem egy valamihez (szöveghez, képhez, animációhoz, honlaphoz) vezető linket, internetes címet. A klasszikus felfogás valószínűleg nem tekintené annak. De nem csak klasszikus felfogás létezik.
9. Hang. Ilyenkor látvány nincs, csak hang — felolvasott szöveg, zene, zaj, netán csönd — van. Ez megint csak túlnő a Mail arton, ha magasabb rendűnek nem is lehetne mondani.
10. Mix & Más. A fentiek valamiféle kombinációja — például formázott szöveg, amely alatt megszólal a zene, amikor a beszúrt animált kép lefutott —, illetve az összes többi lehetőség, amely épp nem jut az eszembe (most eszembe jutott kettő: 1. exe fájl, 2. PowerPoint-prezentáció), vagy csak Mac alatt működik.

Prezentációs paletta
Korántsem mindegy persze, miként jelenik meg a küldeményünk, azaz milyen formában találkozik a befogadókkal (ha vannak). Néhány lehetséges eset:
1. Kéretlen levél. Megalkotjuk, s elküldjük — valakinek, vagy valakiknek, vagy mindenkinek anélkül, hogy kérték volna. Ha odaér, akkor esetleg megnézik, félig vagy egészen, vagy eleve kidobják; visszajeleznek vagy nem. Digitális palackposta.
2. Személyes ajándék. Küldeményünk egyvalakinek szól, s ha célba ért, meg is tette a kötelességét, mehet.
3. Iktató. Alkotásunkat pályázatra küldjük, de a kiírás célja nem valamiféle prezentáció, hanem csak az anyaggyűjtés. Odaér, talán iktatják, talán más is küld, talán néhányan megnézik valamikor a miénket is, vége.
4. Nonstop online prezentáció. Tematikába illeszkedve vagy sem, mennek szépen a küldemények, s a beérkezés után, zsűrizve vagy ömlesztve, felkerülnek egy világhálózati felületre — blogba, honlapra, online képarchívumba —, ahol bárki (vagy csak a résztvevők) által megtekinthetővé nemesülnek.
5. Nonstop online prezentáció, változó tematikával. Adott témában egy bizonyos határidőig fogadnak munkákat; a beérkezőket nyomban közzéteszik, ám amikor lejár az idő, akkor lezárul a projekt, s jellemzően egy új kiírás aktívizálódik.
6. Online prezentáció összegyűjtve, megnyitóval. Felhalmozódik az anyag, majd azt — részben vagy egészben — egy előre meghirdetett időpontban közzéteszik a neten, s erről a potenciális érdeklődőket/előfizetőket/reménybeli befogadókat, barátokat és üzletfeleket is értesítik. Ilyen — vagy legalábbis eddig ilyen volt — például az Arnolfini Archívum 2004 októberében debütált, s mindmáig három fordulón túljutott Mini(e)MailArt-projektje is. (Jó, hogy mondom: ideje az új felhívást kiküldeni...)
7. Digitális nonline prezentáció. A kollekciót rendezés után digitális hordozón (CD, DVD, kislemez, nagylemez, aranylemez) juttatják el a célközönséghez, mindenekelőtt a résztvevőkhöz, akik minimum a saját szüleményüket alaposan megtekintik.
8. Élő bemutató. A begyűjtött munkákat megadott időpontban közönség előtt megjelenítik: monitoron bemutatják, illetve projektorral kivetítik, kommentálva, vagy néma csöndben, esetleg ünnepélyes, lassú gyászzenével.
9. Kiállítás. A műveket kinyomtatják, s egy galériában vagy más alkalmas térben hagyományos módon kiállítják. Az eseményről adott esetben katalógus (netán Híradó-tudósítás) készülhet, a fenti módok bármelyikével.
10. Könyv. A projekt elsődleges végterméke egy hagyományos (digitális?) nyomdai eljárással előállított kötet, amelyet — másodlagos közlésként — online katalógus, sőt élő bemutató is kiegészíthet. Ebbe a típusba tartozik — sőt, vélelmezhetően e típus első és mindmáig kizárólagos képviselője — a Légyott-projekt, „a világ egyetlen ímélart-antológia sorozata".

A Légyott-projekt
Egy immár 8 kötetet megért antológia-sorozatot e helyütt mélységében aligha van mód méltatni, ám néhány momentumot talán érdemes előcitálni. A projekt erejét (a szerkesztő-műsorvezetőn kívül) a nagyon karakteres, röviden és plasztikusan megfogalmazható alapszituáció adja — valamely operahős, illetve szerző akar találkozni valamely más operahőssel, illetve szerzővel, de mégse jön (össze) —, amely állandóságot kölcsönöz a kezdeményezésnek, ugyanakkor garantáltan változatosságot visz a kiírásokba. A formai kívánalmak egyszerre adnak teljes szabadságot (pozícióválasztás, tetszőleges műfaj, tetszőleges hangütés), illetve a végletekig kötöttek (meghívásos pályázat, pontos határidő, e-mailes út, a csatolásos megoldás kizárása, egyetlen A4-es oldalnyi terjedelem, körülhatárolt tematika, a befogadó felé szinte semmi külön magyarázat, fekete-fehér végtermék). Az igazi csavar viszont a kinyomtatás, s a keményfedeles kötetben való publikálás, amely elegáns ókonzervatív abszurdként ellenpontozza az E-mail art légies anyagnélküliségét, eredendő virtualitását, egyúttal mintegy legitimizálva a műfajt. Ehhez képest az, hogy a beérkezett anyagokból készített válogatás profi színészek performanszaként színházi - hogy úgy mondjam: operai - végkifejletként is megütközik a közönséggel, csak hab a portán. Visszalapozván az eddigi köteteteket, az tűnik ki, hogy — bár kétségkívül mutatkozik elmozdulás e téren — mindmáig a hagyományos szöveges munkák dominálnak: a projekt kínálta szerepjátékok eszközéül leginkább kisprózával és verssel találkozhatunk, helyenként képpel „színesítve". Ez persze nem feltétlenül baj, sőt, ám így a kötetek tartalmi értékelése leginkább egy irodalmi esszé tárgya lehetne, ez pedig nem az; legyen hát itt a

Vége

Zsubori Ervin, Arnolfini Archívum; 2008. augusztus