Géczi János

Géczi János1954-ben született, Veszprémben él. 2003-ban habilitált a Pécsi Egyetem Művészeti Karán. 1991-től az Iskolakultúra főszerkesztője. A Veszprémi Egyetem Antropológia és Etika Tanszékének tanszékvezető docense.

Legutóbb megjelent kötetei: A rózsa kultúrtörténete. Keresztény középkor (monográfia, 2007), és a Tiltott Ábrázolások Könyve (regény, 2008.) Honlapja: http://nti.btk.pte.hu/ikultura/geczi/index.htm

Kedves!


Géczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi JánosGéczi János

Régóta nem tudok írni. Semmit. Utazok, dolgozom, járom a világot, dolgozom.
2008. augusztus 25-én közel 730 kilométer utaztam Veszprém és az Adria-parti kisváros, a halformájú település, Primosten között. Az út hosszabb részén az autóm sztrádán futott, a szabványosan és európai módon, azaz unalmasan közelítettem meg a tengert. Jó ez így, nem kell mindenhol az embernek nyomra lelni, sem pedig nyomot hagyni. Azonban a végcélomat nem ismertem, nem tudtam előre, meddig jutok el a nap végére.
Nem először tettem meg a tengerig elvezető utat. Két éve keresem, kitartóan és fondorlatosan azt az alkalmas dalmát házat, ahol a továbbiakban az életemet szeretném élni.
Unalomig ismerem az utat a Murter-szigetig, azt a varázslatos helyet, amely egyik településére szülőhazámból örömmel átköltöznék. Annyira, hogy immár az érintett települések nevét sem tudom, ezzel szemben megtanultam a hegyekét és fennsíkokét.
Ezen út előtt elhatároztam, hogy tíz kilométerenként felvételt készítek az útvonal mentén álló kilométert jelző táblákról. Nem mindenhol sikerült: vagy azért, mert nem volt tábla, vagy, mert nem vettem észre. Ezeket a helyek tehát továbbra is ismeretlenek maradtak számomra. Az utakat váltva, különösen a tengerparton, a számozás többször megváltozott, kizárólag arra ügyeltem, hogy minden, a dekádot jelző tábla és környéke lenyomattá váljék.
Szeptember végével rendezgettem a felvételeket. Aztán elővettem a térképet, hogy sorra vegyem azokat a településeket, amelyeket az aznapom utolsó 50 kilométerén érintettem, aszerint, hogy merre néztem meg egy-egy ingatlant, abban a reményben, hogy a sajátomra találok.
Döbbenten követtem szememmel a tengerparton megtett utat. Látom, hogy az utam vége nem egyéb, mint az aláírásom.
S olvasom: a nevemet.
Amit tenger fölé, a szárazföld alá írtam.