Fekete J. József

Fekete J. Józsefesszéíró, kritikus 1957. március 1-jén született Bácskossuthfalván (Stara Moravica), Jugoszláviában. 1980-tól Zomborban (Szerbia és Montenegró) él. Legutóbbi kötete: POST — Szentkuthy Miklós és műve (2005), legutóbbi díja: Arany János-díj (2005). Tagja a Magyar Művészeti Akadémiának (2005).

Mit ér az irodalom, ha magyar című kötete az idei Ünnepi Könyhétre jelent meg a vajdasági zEtna Kiadó gondozásában (Szerk. Danyi Zoltán, sorozatszerk. Beszédes István.

PECSÉTEK AZ ALAKVÁLTÁS DOKUMENTUMAIN


Az Internet, a Microsoft és a Mégse Légyott nevében kezdem el!

A teremtés első DNS molekulájának őselődjébe, az RNS nukleotidjaiba már bele lehetett kódolva a sokszínűség, a pazar elkülönböződés logikus vágya, a milliárd lehetőséget felcsillantó színészi hajlam horgonytalanságának ideája, ami már a biodiverzitás karneváli tobzódásában is eme őstörekvést mutatja fel,

a teremtés rászabadította a világra az önmegvalósítás pánspermiumát, aminek minden egyes fickándozó farkú egyede más akar lenni, mint ami, mert nem jó mindig ugyanabban a bőrben, ami eleve unalmas, mert a miénk, mert nem bújhatunk ki belőle, ráadásul sokszor előnytelen képet mutat rólunk a világ felé,

ami, valljuk be, senkinek se konveniál különösebben. Ha pedig a saját bőrünkből nem léphetünk ki, miért ne bújhatnánk bele máséba, ami előnyösebb, szebb, színesebb, szeretetre méltóbb, miért ne vállalnánk a játékos kedvű természet színpompás ősideájának, a színészi princípiumnak magunkba ojtását? Az élet alapjaiban álarcokra épül, ennél fogva csupán álarcokban viselhető el. Az álarc létünk s alkotói identitásunk elemi összetevője. Az álarc nem rejtőzködés, hanem éppen ellenkezőleg, kiemelés, hangsúlyozás, értelmezés. A maszk eltakar, ugyanakkor hangsúlyoz, csigázza az érdeklődést, felkelti a figyelmet. A maszk mássá tesz egy időre, kvázi azonossá tesz valakivel. Sőt, a rituális maszk, amihez legközelebb állnak az irodalomban felöltött szerzői álarcok, az istenhez való közeledés jelképe is. Persze, nem olyan módon, hogy az írót, vagy a munkáját az idea szférájába emelje, hanem csupán hangsúlyozza az irodalmi alkotás ősi „másságát", a beleélést, az empátiát, az átalakulást, a megújulást. Ezzel egyetemben pedig kiemeli az írói munka játék-, illetve színjátékszerű jellegét. Mi adhat nagyobb biztonságot, mint annak a kételynek az elültetése, hogy aki éppen bennünket néz, valós mivoltunkat szemléli-e, vagy csak egy álarcot lát.

Mesterem nem tanított egyebet, csak azt, hogy az élet legősibb princípiuma színészi: a medúzák a tenger tündéries-halálos alvilágában, a kókuszparókák a pálmák gótikus legyezőtornyán, az embrió zápfeje a köldök-kötél végén, a jázmin, a torma, a betegségek: ez mind-mind színészi, színes, komédiázó és ál-dolog. Nem, hazugság, csak maszk, mímus. És a történelem is az; az élet legmélyebb ösztöne az. Hát még a művészet. A legmélyebb, a legmagánosabb is. Komédiásnak lenni, színészkedni annyi, mint az istenekhez hasonlítani, vagy önmagunkban leképezni a világegyetemet. Ha valami lapos, egynemű, egyszínű, mint mondjuk a nyugodt tenger felszíne, akkor nincs mondanivalója. Bután üres, mint minden nyíltság és őszinteség, bamba nyafogás. Akkor ezerszer inkább jöjjön a tűzijátékozó tarkaság, a rikoltó farsang, harangzúgás és karnevál.

Az ember nem csak alakoskodik, hanem természeténél fogva alakváltó lény, a művész pedig hatványozottan az. Éppen ennél fogva nem értem, miért azt a legnehezebb megértetnem a legtöbb érdeklődővel, hogy a különböző álnevek egy-egy szerző, így a magam esetében is miért nem az egyszerű rejtőzködés gesztusai, hanem voltaképpen pecsétek az alakváltás dokumentumain. Amikor írok, mindig más vagyok. Különböző műfajok esetében különösen éles az elkülönülés, és megtörténik, hogy a fizikai testtől elkülönböződő alkotói entitás hosszabb ideig lehorgonyoz a biológiai szervezetben. Ilyenkor úgy ülők billentyűzet elé, mint Ephemeria Silver, vagy Nettitia K. Froese, vagy valaki más, máskor viszont egy ötlet kibontása hív a számítógéphez, és miközben nyomogatom egymás után az alfanumerikus kódokat előhívó billentyűket, a virtuális papíron megjelenő szöveggel párhuzamosan megképződik a szöveget létrehozó alkotói entitás is, a személy, aki majd végül aláírja a textust. Könnyebben érthetővé válik a művészi álnevek mögött rejtőző álneves művészeknek a biológiailag azonos, szellemileg, érzelmileg, intellektuálisan viszont egymástól eltérő entitásként értelmezése, amennyiben gondolatmenetünkben felfüggesztjük a szerző neve és a mű (szöveg)teste elkülönülésének filozófiai koncepcióját, vegyük csak egyszerűen úgy, hogy az alkotás és az alkotó neve egymásra utaló egészet képez. Az álnév lehet valamivel szembeni vagy valami mellet tett gesztus, mint Anna Banana esetében; lehet az eredeti identitást felülíró entitás megnevezése, mint Fernando Pessoánál (Ricardo Reis, Alberto Caero, Alvaro Campos); lehet elrejtő lepel, mint Eva Parusel esetében, aki azért vette fel a Gwendolin Muschelman művésznevet, mert művészi tevékenysége kompromittálhatta volna munkahelyén; és lehet kosztüm, mint a múlt század hetvenes éveiben Amerikában, a „híres művészek" megtelt listájáról kiszorult alkotók esetében, akik az ún. magas művészet felől a szórakoztatás felé fordultak. Az álnév ezzel szemben nem egy esetben mélyen gyökerezik a személyiségben. Marcel Duchamp például arról vallott, hogy amikor katolikusként valami jól hangzó zsidó álnevet kívánt felvenni, az számára annyit jelentett, mintha a név mellett vallást is cserélt volna. Színészek, popsztárok esetében az álnév a befutást segítő mechanizmus része, a művészeti alkotók esetében pedig másik énjük belső tartalmát vetítik ki.
Hozzám azok állnak legközelebb, akik képesek a biológiai azonosságban elkülönülő alkotói személyiségek, a másik ének életben tartására, akik számára az álnév nem póz, hanem az alkotás során létrejövő külön entitás és identitás. All Fry például ezt írja ide vonatkozóan: „Ha erkölcsileg és anyagilag sikeres művészi munkát kívánok készíteni, olyan nevet találok ki, melynek rezgésszáma segíti ezeknek a céloknak az elérését." Vele szemben John M. Bennett nem kitalálásról, hanem az identitás minden előző identitást törlő megképződéséről vall: „Az álnév az ál-énem, vagyis nevemben valaki mássá válok, hogy más embereket felszabadítsak magamban, hogy megszabaduljak minden 'identitástól', amely hozzám tapadhatott." A harmincöt nevet elhasználó dr. Al Ackerman szerint: „minden felvett új név felfedezési kísérlet: átlépek egy másik valóságba, hogy megtapasztaljam, mi folyik ott, mik a lehetőségek. Vagyis a sok különböző név használata módot ad arra, hogy egynél több életet élhessek." Ackerman vall arról, hogy az identitásváltás, ha csak álnév szintjén is lehetséges, az egyén elemi szükséglete: „Már felnőtté válásom kezdetén sem voltam képes megérteni, épeszű ember hogyan elégedhet meg azzal, hogy egész életében ugyanazt a munkát végzi, ugyanazt a szerepet játssza, ugyanazokat az unalmas dolgokat mondja és teszi, végtelenül, nap mint nap, s nem érzi az egészet reménytelennek. Ezt a rendszert csak egy kicsivel éreztem jobbnak, mint egy életfogytiglani börtönbüntetést", ami az én olvasatomban Szentkuthy Miklóst idézi: „... van-e emberibb ösztön a színészkedésnél? Miért? Mert mi a színészkedés? Törekvés valami másra, mint ami éppen véletlenül vagyunk, valami másra és valami többre; érezzük, hogy örökké hiányzik belőlünk valami, egyek vagyunk, pedig ezer lehetőség csírái csiklandozzák belsőnket, a nagy akármi, egy állat is, egy virág is, egy isten is és egy félisten is — nevetséges hiba, hogy mégiscsak egy darab ember vagyunk, egyetlen arccal: sokkal több lehetnénk, ezer változat, az csak a természet hervatagságára jellemző, hogy egy anyának csak egy-egy alakot sikerül szülnie magából! Évmilliók előtt bizonyára ezret és ezret szórt ki a testéből, millió mag millió különféle színes életet élt, ma azonban, ez a millió változat csak csökevény ösztönök, ingerlő lehetőségek alakjában van meg bennünk, és a színészkedés nem más, mint nyomorúságos pótlása az elveszett ezerféle életnek. A színész így visszamerül az őstermészet legősibb termékenységi állapotába, s aki az őstermészetbe merül vissza, az istenekhez tér vissza.". Ehhez fűzhetjük hozzá David Winchester megállapítását, miszerint: „Az átváltozás + a dolgok feletti uralom a művészet részét képezi már azóta, hogy a barlangi művészek étrendjüket felfestették a falra."

Mégse Légyott. Micsoda nagyszerű játéktér: mégis, mégse, vagy-vagy, esetleg a kettő között? S végtére ki is ne legyen ott, a nevezett, vagy megnevezhetetlen helyen? És kinek mondja el mégsem-ott-levési nem-szándékát? Milyen nemű legyen a levélíró, és milyen ruhát öltsön, esetleg milyen nyakkendőt kössön, milyen parfümöt csöppentsen kékvénás csuklójára eme lemondó vagy elutasító gesztushoz? Mennyire érzi közelinek magához az ímélben megszólítottat, mennyire kell ragaszkodnia a levélírás hagyományos szabályaihoz, illetve mennyire hagyatkozhat az elektronikus levélváltás illemtanára? A kérdések olyan sora tornyosul az egyszerű levélírás során is, ami már akár inkább gátolhatja az alkotót, minthogy ösztönözné. Vagy kiszabadítja a szellemet a palackból.

 

Az ímélart technikai eljárásaiban ugyanolyan gyarló jártassággal bírok, mint a képzőművészetben, így nem maradt számomra egyéb, mint a betű, a szöveg, a történet, az álruhák és álarcok végeláthatatlan választéka a virtuálé
gardróbjában.


Az első levelet Gilles de Rais, aki maga is álnevet visel: Barbe-Bleue írta Cso-cso-szánnak. A levél eleje csöpög a kékségtől, minden számba vehető kékség ott ragyog a tervezett légyott égboltján, talaján, színfalain, terített asztalán, a hőn óhajtott kéj is halványkéken nedvezik, a kékség remek alliterációkban kristályosodik ki, majd az emelkedettség íve váratlanul megtörik: a folytatásban a levélíró parlagi stílusban mondja el a vele történteket, ami lehetetlenné tette a légyottot. Az elmebeteg, szodomita, pedofil, feleséggyilkos kéjúrról egyszeriben kiderül, hogy naiv pasi, szánalmas papucs, aki bedől a legegyszerűbb asszonyi cselnek, és inkább képzeleg, szerelmes ímélt fogalmaz, mint hogy közel merészkedne az áhított nőhöz.

Ettől sokkal bonyolultabb képletű a következő levél, amelyben BB librettót vázol János Chrysostomus Wolfgang Theophilus Mozartnak. A levélíró csak iniciáléival van jelen a textusban, tehát nyugodtan lehetne az előző levél szerzője, Barbe-Bleue, vagyis Kékszakáll, hiszen a különböző időkben éltük folytán ugyanolyan valószínűtlen a levélváltásuk, mintha Bartók Béla írt volna Mozartnak. Bár ez tűnik inkább hihetőnek, mert a levél szerzője gyűjtőútról beszél, noha annak ténye, hogy ezt a gyűjtőutat Afrikában tette, megint csak sok bizonytalanságot okoz. Arról nem is beszélve, hogy a gyűjtött anyagként felkínált librettó szerzője voltaképpen Nettitia K. Froese, aki maga is költött figura. A szerepjáték utolsó felvonásában ez a szöveg egy újabb szerzővel, Ephemeria Silverrel gazdagodik. Vagy szennyeződik.


A következő ímélt a Fából Faragott Királyfi küldte Tatjánának. Fél kézzel kopogtatta a billentyűket, mert a másik már elégett a maga gyújtotta emésztő tűzben. A Királyfi, mármint a Fából Faragott igencsak destruktív és önpusztító figuraként képződik meg a levélből, de nem igazán derül ki, mitől keseredett meg, talán a hosszú mámor utáni nehéz józanodás komorította el, talán az önmegismerés olyan pontjára jutott, ahonnét már csak az önmegsemmisítés irányába mozdulhat. Keserűsége viszont nem üres reménytelenség. A Királyfi tud valamit az anyag körforgásáról, és önmagáról is sejti, hogy nem egyéb, csupán anyag, minden, amit maga felől gondol, költészet csupán, illúzió, és ebben a virtuáléban együtt mozog az idő és a tér, egymás mellé sodródik a meseerdő és a kamionút, Mozart meg a Blues Company.

Egy újabb ímélben Kantó Bella szólítja meg Magas Homlokú Hercegét, aki kétségkívül Bartók Béla, erre utal a levélben elhintett számtalan referenciális hulladék. Egy elejtett hivatkozás nyomán viszont arra is gondolhat a levél olvasója, hogy voltaképpen egyetlen személyiségen belül bonyolódik valamiféle konfliktus a női és a férfi életelv, vagy lélekrész között. A külsőségek tényszerűek, korhűségük, dokumentálhatóságuk feddhetetlen, miközben talán éppen a reáliákba kapaszkodás szándéka mögött tátongna a legnagyobb kétségbeesés, az animus és az anima kettészakadásának szándéka.


Bartók és Verizmó elmaradt találkozója kapcsán mindkét érintett gondolatmenete dokumentált. Újra megjelenik Barbe-Bleue, aki ebben az esetben tivornyavezetői szerepében tetszeleg, és az ímélírásba visszacsempészi a nyelvi megképződés összes stiláris sallangját, amit az első ímél már jelzett,


a levélíró olykor ellenállhatatlanul vágyik az ímélek és sms-ek szövegvilágától idegen szószátyárságra, emelkedett stílusnak álcázott színfalhasogató ripacskodásra, fellengzős modorosságra, klasszikus műveltségének megcsillantására, retorikájának alliterációs ritmizálására, vagyis arra, hogy más legyen, más mint vele egy időben a billentyűzeten kattogtató névtelenek milliói.
A tivornyavezető, és úgy tűnik, lelkében kékharisnya Kékszakállal szemben Verizmó két lábbal áll a valóságban, nem is foglalkozik egyébbel, mint a realitással: egyenes, nyílt, pontos, öntudatos, és a halál bizonyossága felől sincs kétsége.

B. Artók és P.Árizs randevúját élénk figyelemmel kísérte a párizsi titkosrendőrség, ebből már csak történet kerekedhetett. Újra fölbukkan a talált história, az előkerült textus fikciója. Mortitia Schaegbecourt agent provocateur jelentést tesz Donatien Alphonse-nak, a párizsi Police de Sûretére nyomozótisztjének, ebbe foglalja bele az ifjabb Mathuska S. szövegattentátornak tulajdonított iratot. Ebben az irományban egy másik, vélhetően irodalmi alkotásról, A prasnyaság dicséretéről is szó esik, amiről azonban nem sokat tud meg a nyomozó, csupán előadásának vélt hatására történik hol anatómiai részletességre, hol eufónikus túlzásokra törő utalás. Az ígéretesen ívelő levelet hirtelen vágás és nyegle kóda zárja, ami tényleg csak egy jelentéstevő ügynöktől várható el.


Végül megérkezett a nyolcadik utas: a nethalál.


A levelet író Királykisasszony mindenképpen kezdő lehet, legalábbis az irodalom terén az. Nem a feladatot tematizálta, hanem saját halálát, kellően el nem ítélhetően naiv módon, versben, pontosabban valami versszerű képződményben, amire vélhető ifjúságán kívül aligha találnánk más mentséget. Arra még kevésbé, hogy a versnek gondolt levélbe másoktól is beleidézgetett. A Királykisasszonyoknak nem is dolguk a versírás, legyenek csak elfoglalva a kérők fitymálásával, megoldhatatlan próbák elé állításával, vagy éppen legyenek boldogtalanul szerelmesek az aranyalmafák árnyékában. A mi Királykisasszonyunk feltételezhetően egyik PMS-periódusában fogalmazta levelét, a szerelem tragikus végkifejletét bizonyára csak vizionálta, hiszen még a királykisasszonyok is a legritkább estben íméleznek koporsóban fekve.

Végül csak oda jutunk, ahonnét el kellett volna indulnunk, annak a ténynek a rögzítéséhez, hogy minden entellektüel, minden író és minden levélíró egy tőről fakad, mindannyiuk közös balga őse: Don Quijote. De már jócskán elkülönböződtek tőle, megteremtették saját világaikat, saját virtuáléikat, s ezekben a világokban elhelyezték önnön énjeiket. A létrejött vagy szándékosan létrehozott ének mindig mások, mint az őket kivajúdó biológiai lény, ezért a kölcsönös megismerés igénye tereli őket egymás felé, mert talán a legizgatóbb kérdések egyike, hogy mik vagyunk, ugyanakkor hogy mik lehetünk, nem csupán magunk, hanem egymás számára, hogyan válhatunk egymás számára ismeretlenből ismerőssé, átélt realitássá. Sinkó Ervinnel folytatva: „...az a legmagányosabb, aki még igazán magányos se tud lenni, mert mindig is nézője önmagának". A magányos ember pedig levelet ír, ímélt, leveleinek viszonzatlan intenzitása lírikus cselekedetre ösztönzi, hiszen a költői szubsztanciálisan hozzá tartozik az élő emberihez, Flusser szerint a levélírás igencsak közeli kapcsolatban áll a versírással, és ez az anyagiságában-anyagtalanságában megélt költői(ség) kapcsolja be megképződő tudati lényként a virtuális világokba. A levélírás nem az alkotástól elrabolt idő, nem a leendő műre történő felkészülés elodázása, hanem az önmagunkra tekintés és a lelkünkbe pillantás egy másfajta, de ugyancsak intencionált alkotói készséget követelő módja.

Levelemnek az Internet, a Microsoft, a Mégse Légyott , és a magam nevében, most legyen:

V É G E