Lapis József

Lapis JózsefSárospatakon született 1981-ben. 2006-ban magyar-angol szakon végzett Debrecenben, jelenleg ugyanitt PhD-hallgató. A Zempléni Múzsa, a Debreceni Disputa és a Szkholion folyóiratok szerkesztője. Verseit, novelláit közölte a Spanyolnátha, a Parnasszus, az Új Holnap, a Zempléni Múzsa, a Légyott, az Alföld, az Irodalmi Jelen. A debreceni LÉK irodalmi kör tagja.

Létek a távolból


Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Boldogság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elálldogálhatna itt. Még ki is húznám a függönyt a kedvéért. Elengedném magam. És nem érezném, nem érezném a szívem. Megnéznénk közösen egy jó filmet, töltenék neki pár cent fehérrumot, lapogatnánk egymás hátát, még talán kacsintanánk is. De azt már csak búcsúzáskor. Nagyon nem tartóztatnám, még képes lenne berendezkedni nálam. Kettőt pislantanék, és be is fészkelte magát kedvenc fotelomba, lábán puha házi papucsommal, és valahogyan fölfedezte rejtett whiskey-készletem. Nicsak, már dézsmálja is. Na nem. A Boldogság nem az az ember, akivel összebútoroznék. Tudja az emailcímem, ha szeretne valamit, a távolból, írjon és írok, egyeztetünk légyottot, akár még kacsintok is, ha megtalálom a billentyűkódját.

Levélinterjút készítettem magammal, nem szeretem ugyanis idegenek testi jelenlétet. Nem vagyok kíváncsi magamra, de pár kérdést azért össze tudtam eszkábálni. Tudtam, hogy nem lesz sok időm gondolkodni, ezért megadtam magamnak a lehetséges válaszokat is. Csak karikázgatnom kellett, rendre a cénél kötöttem ki végül.
József, miért ír rendszeresen a Légyott-antológiákba?
a) Valójában nem írok.
b) Én írok leveleket a Náthának — nem mond ez eleget?
c) Ha élek, a távollétben élek. Kapkodunk egymás iránt, élők és holtak iránt. Kezünk a semmibe integet. A Légyott egy nagyon szép allegóriája a találkozásnak, a lehetetlen próbálkozásnak, hogy bánjunk a távolléttel. Ez a sok levél (ekkor végigsimítok a mellettem fekvő antológiák egykor fényes, mára zsíros ujjaktól fakó borítóján) támadást indít a semmi ellen. Megannyi levélbomba. Készüljön, Mr. Bartók, nem nyugodhat a sírjában! Itt vagyunk.
Melyik kötetbe írt a legszívesebben?
a) Természetesen az elsőbe, akkor még megvolt az újdonság varázsa. Sokat is dolgoztam rajta. Igaz, a többin is, de talán az elsőben volt a legtöbb erő. Tetszett, hogy mégse légy ott.
b) Ugyanúgy írok mindegyikbe, fél órával a határidő előtt leülök a net elé, és gyorsan megírom a levelet.
c) Az eddigi utolsóba — a halál a par excellence távollét. Micsoda grandiózus illúzió átívelni ürességén! Üzentünk neki.
Mi jelentette a legnagyobb élményt a különböző Légyottok során?
a) A kemény borítékkal csöngető postáskisasszony.
b) A hozzájárulás a miskolci operafesztiválok sikeréhez.
c) Az ölembe veszem a köteteket, és elkezdem visszafelé pörgetni a lapokat. Ismerős nevek, barátok és ismeretlenek sorjáznak előttem. Időnként megállok, és beléjük olvasok, rájuk nézek. Jó velük együtt lenni, jó velük együtt üzenni.

Sóhaj-antológiák. „A távollét kifejezését egy olyan szó jelöli, amely a testből eredeztethető: »sóhajtozni«: »sóhajtozni a testi jelenlét után«: az androgün két fele egymás után sóhajtozik, mintha csak minden lehelet, tökéletlen lévén, a Másikkal akarna elvegyülni." (Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről) És mennyi különféle sóhaj lehet, és mennyi meg nem valósult találkozás. Mennyi kihelyezett érintés. Mennyi ellehelt csók, mennyi ökölrázás, hátbaverés, kézfogás. Simítás. Kacaj. Nevetés-antológiák.

Mind aki elmegy, sorsa szép, emléke drága, írta valaki a 2005-ös kötetben. Mintha a levelekről. Minden e-mail egy kis halál. Vagy egy kis élet? Legyen replay, legyen reply.