Lengyel Tamás

Lengyel TamásNagyszőlősön született 1971-ben. 1993-ban az ungvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. 1993-tól 1995-ig az Ungvári Rádió és Televízió magyar adásainak szerkesztője. 1994-95-ben a Pánsíp című irodalmi és kulturális folyóirat munkatársa. 1995-ben Budapestre települt. Az ELTÉ-n angol szakos tanári végzettséget szerzett 1998-ban. 1989-től publikál verset, prózát, később műfordításokat. Alapítója és tavalyi megszűnéséig szerkesztője a Véletlen Balett című irodalmi lapnak. Díjak: 2000-ben Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj, 2004-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíj, 2005-ben Keresztury Dezső-jutalom. Könyvei: S.K.arabeus (versek, Budapest, Kortárs Kiadó, 1998), Tamás evangéliuma (versek, Budapest, Kortárs Kiadó, 2004).

2007-től a Palatinus Kiadó irodalmi szerkesztője. 2008-ban megjelent kötete: Lump úr & Co. (versek, Parnasszus, Budapest, Parnasszus). Legutóbbi műfordítása: Jeanette Winterson: Teher (kisregény, Palatinus, Budapest, 2008)

Utolsó légyott
avagy válásunk legszebb hete


Hangutánzás Pavarottival. Az öreg mester szelleme jön, mondjuk fogyókúratréner a miskolci fittnesz-fesztiválra, fülbemászóan tenorizál, hogy Hard to say good bye vagy ugyanezt kevésbé kommersz nyelven La donna é mobile, az éneklés angyali tudományában járatlan lelkes amatőr lényem pedig felszabadultan ficsereg vele füsti fecske-mód. Hangsúly a felszabadultságon, mert ilyen jellegű időtöltés ez a hangutánzás.
„Patt." A nőn látszott, nem tudja mire vélni férje szavát, „leendő volt" férje szavát, ahogy egymással évődve hívták a másikat éppen. „Vagyis döntetlen. Nem támadtál meg közvetlenül, de teljesen bekerítetted a királyomat, pedig olyan mezőre nem léphetek vele, amit már sakkban tartasz." „Akkor most mi van?" „Döntetlen, mondom." Ez bosszantó, a végjátékom nem túl jó, de biztos nyerésre álltam, ezt gondolta a nő, és elszomorodott. A férfi próbálta leplezni vigyorát, hogy ne látsszon, neki már a döntetlen is jó.
Anna Melin, született Bagger és C. M. Melin is döntetlenre állt legalább száz éve, testtől és helyzettől függetlenül. „Azt is lefényképezed?" Ezt a nő kérdezte, akit nem Annának hívtak és nem szerette a patthelyzetet. „Hogy legyen emlékünk a vendéglátóinkról", jött a válasz. A sírkőnek háttal állt a pad, amin turistaebédjüket készültek elkölteni, egyúttal a kis templom sírkertjét szegélyező alacsony kőfal előtt. A falon túl egy rét közepén rúnakőnek látszó tárgy állt. Később közelebbről is megnézték, akkor már leginkább csupasz függőleges betondarab tetején lyukkal. Íme egyfajta válás közép-kelet-európai módra. Elmegy az ember egy északi nagyvárosba, onnan ketten átutaznak egy közeli kisvárosba, annak is elbandukolnak a szélére, ahol találnak egy réges-régi kis templomot, aminek a sírkertjében letelepednek a Melin-család mellé, egy padra, bámulnak egy rúnakőre emlékeztető betondarabot és közben esznek.
„Az élet egy film a nagylábujjam körméről." A férfi a síremlék felől az étkezés színhelyéhez közelített. A nő fele annyi szóból is értette volna. Leendő volt férjének korábban valaki térddel ráhuppant a lábujjára, följött a köröm, megfeketedett. Még azóta sem lehet tudni, hogy hol végződik a köröm lenövése, vagy hol kezdődik a lenövés körme, és egyáltalán, hol kell vágni. Ej, mi a rúnakő, tyúkanyó kend.
Evés után illendőn elbúcsúzván Anna Melin, született Baggertől és C. M. Melintől, nem különben, a kis templomtól, az első latin nyelvű svéd írásos emlék bölcsőjétől elindultak, le a tóhoz. Tyúk nem, de kacsák, lovak, királyfikból faragott fák és biciklisták álldogáltak a vízparton, esetleg jöttek szembe az úton, ki-ki lehetőségei szerint, váltók a nosztalgiapiacon. Amúgy ebben az országban, pláne a fővárosban és táján legfeljebb külföldi tesz olyat, hogy lemegy a tóhoz vagy a tengerhez, ahogy nálunk sem mondják, „megyek, keresek egy kocsmát", egyszerűen ott van. Szóval, ebben a fővárosban és táján kocsma-sok volt a tó és kocsma-nagy a tenger.
A nő meg a férfi közben már a Vikinga-wägen-en sétáltak egy olyan településen, melynek nevében egyetlen magyar ember számára kiejthető magában hangzó fonéma sincs. Täby-Kyrkby-ben egy parkban, egy játszótér mellett megkerültek az ezer éves rúnakövek. A rúnák meg a rajzolatok persze réges-rég megváltak a sima kőtömböktől, ügyes piktor festette újra a rovásjeleket, ősi viking opera-libretto jegyeit talán.
Ez így ment napokig, kövek, víz minden mennyiségben, teaház, időnként könnyek is, meg egy rénszarvasagancsból készült nyakbavaló. Kirándultak, szeretkeztek, sakkoztak, hol az egyik kerekedett felül, hol a másik, de lényegében: Patt. Sokak szerint ilyen egy jól működő házasság. Ezen intézménnyel kapcsolatos jó tanáccsal a leendő volt férj rendesen el volt látva, igyekezett is serényen, hogy még véletlenül se jusson eszébe egy is (Járt utat járatlanért el ne hagyj; nem tudta ezt Mehemed stb.) Még az idősebb írótárs felvetette csábító lehetőséggel is dacolt, hogy aszongya: te lehetnél az, aki lefordítja a műveimet svédre, hogy majd indulhassak a Nobel-díjért.
A férfi elénekelni sem tudta volna ezt az egész helyzetet. Leginkább bartóki házasság volt, rengeteg hang, aminek egy részét az ember fia már nem nagyon érti, némelyik belülről szól, mások meg skandinávul. Ez a hímnemű példány amúgy nem volt egy nagyon művelt ember, azt nem is állítottuk, jó esetben félművelt, amolyan, féltüdejű, fővárosi értelmiségi, mellesleg költő. Saját fészke jogán hajthatatlan. Ilyen maradt végig.
„Ez volt válásunk legszebb hete", ezt az egyikük mondta, mivel a másik szomorkásan bólogatott. Aztán ki-ki ment a maga útján, illetve csak az egyik ment, a másik maradt a gyerekekkel, ahol volt. Hogy mi lett velük ezután, az nem tudható, mert ez a történet folyton tart és soha nem ér véget. Elképzelhetünk, persze egy lehetséges befejezéseket, hiszen a leendő volt feleség az a fajta nő, akire előbb-utóbb egy svédszakállú herceg vár, a féltüdejűt meg megrúgták a tehenek.
Egy másik, kifejezőbb befejezés, mivel ezt a felszabadult írást a hangutánzás kapcsán álmodta meg a szerző: Mú-ú.