Üveges Tamás

Üveges Tamás1971-ben született Miskolcon, azóta is itt él. Az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban érettségizett. 1999-ben magyar szakon, 2000-ben esztétika szakon diplomázott. 2000-ben kezdi meg tanulmányait a ME-BTK Filozófia Doktori Iskoláján. 2000-2002-ben a Miskolci Városháza sajtóreferense. 2003-tól a B-A-Z Megyei Levéltár munkatársa, mellette filmesztétika órát tart a ME-BTK-n. Könyvei: Kolostori csendélet, 1993; Tört szárnyakkal, 1996; Sorszámozott éjszakák, 1999; Csigaház, 2002.

(Mert van ugye...)


Mert van ugye egy feladat, ami nem is annyira feladat, inkább megtiszteltetés, vallani egy olyan játékról, amilyen a légyott, vagy mégse...
No, mert ugye van az ember, és vannak az ő társai, helyenként embertársai vagy valami ilyesmi.
No, mert ugye van az ember, hogy legyen, mert igazából ennél többet úgysem tehet.
És van ahol jól is érzi magát (a többiről most ne beszéljünk).
Szóval, van, ahol jól is érzi magát.
Nem azért érzi jól magát, mert világot megváltó szent gondolatokat röptethet az ég felé ebben a társaságban, hanem csak úgy, megmagyarázhatatlanul érzi jól magát (Különben is, tudjuk, az alkotó ember hajlamos a világ megváltására, így ez is olyan tétel, amivel most pont úgy ne foglalkozunk, mint azzal, hogy van, ahol nem érzi jól magát az ember.)
Akkor most összegezve, némi logikai számítást a dologba csempészve kijelenthetem, én ugye ember vagyok, mondjuk úgy esetleg, alkotó (néha világot is váltanék, de szerencsére ezt nem engedik), és én ugye ilyenként jól is érzem magam bizonyos helyeken, bizonyos szituációkban, bizonyos emberekkel.
Már lassan 15 éve lesz annak, amikor egy addig számomra ismeretlen ember kritikát írt kezdeti próbálkozásaimról. Addig ismeretlen volt, mára viszont (remélem nem veszi nagy szónak, de mégis így érzem) barátomként tisztelem. Akkor azt írta helyenként soraim izzadtságszagúak, vagyis érezhető rajtuk az akarás, ami nem mindig szerencsés (Hazudnék, ha azt mondanám, jólestek sorai, de be kellett látnom, igaza van, bár a helyzet mai napig nem változott, mert számomra minden sor verejtékből képződik, és ez számomra így van jól.) De miért is ez a kis történet? Azért, mert a barátom később közös alkotásra, játékra hívott, a szavak táncára, táncoltatására buzdított. Nekem az alkotás játék, munka, szenvedély... És amikor évente légyott, akkor ezt a játékot, munkát, szenvedélyt élhetem át újra és újra....
Egy könnyű légyott, vagy mégse.
És ez a játék, az egyik legjobb dolog amibe eddig meghívtak. A játék, amit minden évben várok.
A játék.
Az alkotás.
Az a közösség.
És akkor most itt csupa olyan dolgot írnék, amiből azt hinné az olvasó, bértollnok vagyok, akinek az a dolga, hogy dicsérje a barátját, barátait, azokat az alkotókat, akiknek névsorába ezen dicséret okán bevetetett, vagy azért vették be, mert tudták, majd dicséri őket. Így nem is fognék bele én ebbe a dicshimnuszba. (A másik, azt hiszem, úgysem tudnám szavaimmal elmondani, suta, bugyuta, meg hasonló, vagy mi lenne,) De azt azért le kell írnom, hogy ennek a játéknak, közösségnek köszönhetem, hogy a játékom, a munkám, a szenvedélyem átélhetem, e nélkül szürke lenne az én játékom, munkám, szenvedélyem...
De mégis milyen vallomás az, ami hallgat?
Hollywoodi fordulat: csak...
Ja, hogy mi a kérdés? Miért szeretsz?